Lassú léptekkel sétáltam ki a kórházból, de az agyam gyorsabban száguldott, mint valaha. Kint hideg volt a levegő, Brassó pedig csendben végezte a dolgát, mintha nem omlott volna össze a világom.
Néhány percig ültem az autóban, a kezem a kormányon, és mélyeket lélegztem. Már nem sírtam. A könnyek eltűntek. Helyüket fájdalmas tisztaság vette át.
Azon az estén Andrej felhívott. A hangja vidám volt.
„Drágám, kimerültem. Jól ment a megbeszélés. Holnap reggel ott leszek.”
– Várlak – válaszoltam nyugodtan.
Akkor szólítottam utoljára „babának”.
Másnap reggel, amikor megpróbált fizetni egy kávéért a benzinkútnál, a kártyája nem működött. A második sem. A harmadik sem. A telefonja tele volt értesítésekkel. Fiókok blokkolva. Hitelek felfüggesztve.
Amikor hazaért, a villa csendes volt. Túl csendes.
Az étkezőasztalnál vártam rá, szépen elrendezett iratokkal és egy pendrive-dal mellettük.
„Ana, mi történik?” – kérdezte, és próbált zavartnak tűnni.
– Foglaljon helyet, Andrej – mondtam. – Van miről beszélnünk.
Lejátszottam neki a felvételt. Végig hallgatta. Elsápadt. Megpróbált mondani valamit, de nem jöttek ki a szavak a torkán.
– A cégem, a házam, a pénzem – folytattam. – Minden dokumentálva van. Az illegális költöztetés összege: több mint kétmillió lej. Az ügyvédeim már úton vannak.
– Megoldhatjuk egymás között… – suttogta.
Sok óra óta először mosolyogtam.
– Igen, igen.
Ugyanazon a napon Mariát kénytelen voltam elhagyni a lakást, amit Andrej az én pénzemmel fizetett. A szerződés nem az ő nevére szólt. Még csak nem is az övé.
A per nem tartott sokáig. A bizonyítékok egyértelműek voltak. Andrej mindent elveszett, amit „felépített”. Az üzletét, a megítélését, a barátait, akik drága vacsorákon dicsérték.
Apám mellettem ült a tárgyalóteremben, és egy szót sem szólt. Csak kezet rázott velem.
Az ítélet után egyedül sétáltam ki a bíróság lépcsőjére. A nap egyenesen az arcomba sütött. Most először nem éreztem a hazugság súlyát a vállamon.
Néhány hónappal később eladtam a villát. Túl sok emlék. Egy kisebb, világosabb házba költöztem, közelebb a szüleimhez. Újra elkezdtem vezetni a céget, és minden kompromisszumot elvetettem.
Nem zárkóztam be. Tanultam.
Megtanultam, hogy a szerelmet nem édes szavakkal bizonyítják. Hogy a bizalmat nem vakon adják. És hogy egy nő, aki felemelkedik az árulásból, erősebb, mint bárki el tudná képzelni.
Ma, amikor a tükörbe nézek, már nem a villa előtt álló naiv nőt látom. Egy olyan Anát látok, aki tudja, ki ő. És soha többé nem fogja hagyni, hogy bárki is „személyes ATM-mé” tegye.