Mit mond az új tanulmány
A Southamptoni Egyetem kutatói az Egyesült Államok, Anglia és Ausztrália kórházaival együttműködve több mint 2000 szívmegállást elszenvedett, majd újraélesztett embert vizsgáltak meg. Klinikai szempontból ezek a betegek klinikailag halott állapotban voltak – pulzus és légzés nélkül – néhány tíz másodperctől több percig terjedő időtartamig.
Visszatérésük után néhány résztvevő részletes emlékekről számolt be: a környezet benyomásairól, az orvosi csapattal folytatott beszélgetések részleteiről vagy meglepő testi érzésekről. Bizonyos esetekben ezeknek a beszámolóknak az elemeit a jelenlévő személyzet függetlenül is meg tudta erősíteni, ami arra utal, hogy nem egyszerű poszttraumás hallucinációkról beszélünk.
Az eredmények arra utalnak, hogy a tudatállapot rövid ideig fennmaradhat a szív leállása után is. Ez a megfigyelés egy fontos kérdést vet fel: mikor következik be valójában a mentális tevékenység „vége”? Bár hagyományosan azt gondolták, hogy az agyműködés gyorsan leáll a szívmegállással, a megfigyelések és a betegek beszámolói arra utalnak, hogy van egy korlátozott időablak, amely alatt az agy még képes feldolgozni az információkat.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem minden beteg számolt be tudatos élményekről, és az emlékek intenzitása és tisztasága is jelentősen eltért. Ez megerősíti azt az elképzelést, hogy a halálközeli élmények összetettek, és mind neurofiziológiai, mind pszichológiai összetevőket tartalmazhatnak.
Miért fontos az orvostudomány és a társadalom számára?
Orvosi szempontból a megfigyelések befolyásolhatják az újraélesztési protokollokat, és azt, hogy hogyan értelmezzük azt az időtartamot, amely alatt az agy a szívmegállás után még reagál. A kritikus ellátásban ez azt jelenti, hogy fokozott figyelmet kell fordítani a hallási és tapintási ingerekre a beavatkozások során, valamint empatikus kommunikációra a sürgősségi osztályon.
Tágabb értelemben az eredmények felélesztik a tudat természetéről szóló vitákat. Nem igazolják automatikusan a metafizikai elképzeléseket, de azt mutatják, hogy az „élet” és a „halál” közötti határ inkább egy folytonosság, mint egy vékony vonal. Ez párbeszédet indít az idegtudomány, a filozófia, a teológia és a pszichológia között, hogy árnyaltabb képet alakítsanak ki a létezés utolsó pillanatairól.
Amit konkrétan tehetünk :
— Az élet végességének átgondolása segíthet abban, hogy tudatosabban éljünk, megbecsülve időnket és kapcsolatainkat.
— Támogassuk a komoly kutatásokat olyan témákban, amelyeket egykor tabunak tartottak; csak a szigorú adatok tudják elkülöníteni az érvényes megfigyeléseket az elhamarkodott értelmezésektől.
— A palliatív ellátással kapcsolatos oktatás bővítését érdemli: az élet végére való átmenet megértése javíthatja a betegeknek és családjaiknak nyújtott támogatás minőségét.
— Interdiszciplináris párbeszéd : a tudomány, az etika és a hit közötti kapcsolat világosabbá teheti, hogyan definiáljuk az élet végi méltóságot.
Miközben a tudományos közösség továbbra is gyűjti az adatokat és finomítja a megfigyelőeszközöket, az ilyen tanulmányok emlékeztetnek minket arra, hogy a nagy kérdések továbbra is nyitottak, és hogy minden új megfigyelés finomíthatja azt, ahogyan a világvégét látjuk , és ami ugyanilyen fontos, azt is, hogyan élünk addig.