Andrei úr mesélt neki Cătălináról, és röviddel ezután Victor úr engedélyt kért a találkozásra. Találkozásuk rövid és hivatalos volt, és Cătălina habozás nélkül elfogadta az eljegyzést, mintha már egy előre eldöntött döntés lett volna. Nem mutatott érzelmeket, nem kérdezett semmit, időt kért. Mindenki dicsérte eleganciáját és érettségét, de senki sem vette észre a körülötte lévő hideg csendet.
Az esküvői előkészületek azonnal megkezdődtek. A kúriát drága szőnyegekkel, finom csipketerítőkkel, ezüst evőeszközökkel és ritka borokkal díszítették. A faluról beszélt az egész város, és a parasztok megtiszteltetésnek érezték, hogy néhányukat meghívták a nagy lakomára.
Az esküvő napja tiszta reggelen érkezett el. A zenekar játszott, a vendégek táncoltak, az asztalok pedig roskadoztak a finom fogásoktól. Katalin hosszú, fehér, finom hímzésű ruhát viselt, arcát fátyol takarta. Mindenki csodálta a kecsességét, de senki sem látott semmit a szemében. Olyan volt, mint egy élő szobor.
Az étkezés során furcsa pohárköszöntőt mondott, nyugodt és érzelemmentes hangon, mindenkinek elmondva, hogy ez a nap történelemmé válik, és hogy minden vendégnek különleges szerepe van a sorsában. Sokan nevettek, nem értve a jelentését.
Néhány perccel később az emberek rosszul érezni kezdték magukat. Néhányan a gyomrukat fogták, mások szédültek, néhányan pedig közvetlenül az asztal alá estek. Kitört a pánik. A menyasszony egyenesen, mozdulatlanul állt, és mindent úgy figyelt, mintha valami látványosság lenne.
Rövid idő alatt a kúria sikolyok és összeomlások helyévé változott. Még a szolgákat is érintette a dolog. Cătălina volt az egyetlen, akit nem érintett a történt. Lassan sétált a kinyújtott testek között, félelem és megbánás nélkül. Megállt az alig lélegző apja mellett, és olyan halkan suttogta, hogy csak ő hallja:
– Mindig mondtam, hogy mindennek ára van.
Másnap a hatóságok élettelen holttestekkel teli termet találtak. Cătălina nyomtalanul eltűnt. Egyesek azt mondták, külföldre menekült. Mások esküdöztek, hogy éjszaka látták az erdőben, ahogy kényelmesen sétál, mintha tudná, hová megy.
De a falu vénei egy másik változatot is vallottak, amit még mindig a tűzhelynél suttogtak: hogy a lány nem pénzért, nem is a szabadságért ölt, hanem azért, mert lélek nélkül született, és mások lelke az egyetlen dolog, amit magával vihetett.
A „Szent Mihály” kúria ma romokban hever. Senki sem lakik ott, és az emberek kerülik a helyet, különösen este.
A legenda szerint, ha túl közel mész, egy fehérbe öltözött nő pislogás nélkül bámul rád a sötétből. És soha nem mosolyog.