Az autó egy olyan kanyart vett be, amit Margareta nem ismert fel.
Nem az elmegyógyintézetbe vezető út volt az. Nem a szürke épületek, és nem is a magas kerítések, amelyekről a környékbeli asszonyoktól hallott.
„Lidia… hová megyünk?” – kérdezte kissé remegő hangon.
Lidia nem válaszolt azonnal. Ajkába harapott, majd lelassított és jobbra félrehúzódott, egy kis környékbeli park közelében. Csend volt. Csak a levelek susogása és néhány hintán játszó gyerek hallatszott.
– Anya – mondta végül, Margaretához fordulva. – Kérlek, hallgass meg a végéig.
Margaret szíve hevesen vert. A tenyere hideg volt.
– Tudom, hogy azt hitted, elmegyógyintézetbe viszlek – folytatta Lidia. – Tudom, hogy erre készültél. És sajnálom, hogy hagytam, hogy elhidd.
Margit nagyot nyelt.
– Akkor…?
Lidia halványan elmosolyodott, de könnyek gyűltek a szemébe.
„Hazaviszlek. Hozzám.”
A szavak nehezen ejtették ki a szájukat, mintha megállt volna a levegő az autóban.
– Hogy érted azt, hogy… veled? – suttogta Margaret.
– Eladtam a régi lakásomat, anya. Vettem egy házat a város szélén. Földszint, lépcső nélkül. Kis udvar. Fürdőszoba kapaszkodókkal. Minden megvan, amire szükséged van.
Margit hitetlenkedve rázta a fejét.
– Lidia, nem akarok teher lenni…
– Soha nem voltál az – tört ki Lidia. Nem, amikor elvittél az árvaházból. Nem, amikor dupla munkaidőben dolgoztál, hogy új hátizsákom lehessen. Nem, amikor feladtad magad miattam.
Most már szabadon folytak a könnyei.
– Rajtam a sor, anya.
Újra elindultak. Margareta ezúttal másképp nézett ki az ablakon. Már nem a veszteségeket számolta. Lassan kezdett reménykedni.
Lidia háza egyszerű volt, de meleg. Az asztalon horgolt terítő. A falon fényképek. Az egyik a fiatal Margaretáról, szélesen mosolyogva.
– Megtartottad… – mormolta.
„Persze. Te vagy az anyám.”
A következő napokban Margareta kezdett visszanyerni erejét. Az ételt „mint otthon” főzték. Reggel kávé, amit a padon, a napon ittak. Szomszédok, akik üdvözölték. Egy élet, ami nem ért véget, hanem továbblépett.
Egyik este Margareta átadta Lidiának a régi jegygyűrűjét.
„Tedd meg! Hozzon neked szerencsét.”
Lidia visszatette a tenyerébe.
„Tartsd meg. Még van időnk.”
Margareta ekkor értette meg, hogy az igaz szerelem nem hideg és magányos véghez vezet, hanem egy meleg ételhez, egy égő fényhez és egy rád váró szívhez.
És hosszú idő óta először aludt el félelem nélkül.